Most megígértem az egyik barátnőmnek, hogy ez bizony egy vidám, vagy legalábbis nem lehangoló, bejegyzés lesz. Miközben épp levakartam magamról a fél kiló sminket, meg a hajamról a hajlakkot azon gondolkoztam, hogy vajon mégis mi a jó francot írhatnék? Azt hiszem, nem szégyen beismerni, hogy fogalmam sincs mi az, amit az emberek viccesnek találnak.
Én például ma azt találtam viccesnek az életben, hogy valami, ami miatt régen annyit versenyeztem volna, most olyan nagy ívben hidegen hagyott, hogy el sem tudom mondani. Régen mindig én akartam lenni az első. Azt akartam, hogy velem a fiúk a környezetemben velem foglalkozzanak, és hogy nyerjek. Ma már az annyira nem foglalkoztat. Sokkal inkább az, hogy megtaláljam az életben, a minden napi életben a boldogságot. Megtalálni abban a szépet, hogy Güzü megdöglött.
Najó, ebben nem tudok, és igyekszem tárgyilagos/bunkó stílusban írni, mert nem akarok megint sírni. Őszintén megmondva nem értem, hogy miért kellett meghalnia. Csak azt tudom, hogy amikor ott feküdt az erkélyen, hideg, rideg testtel, oldalra fordulva, mancsát a feje alá rakva, azt kívántam, hogy mozduljon meg újra. Bújjon hozzám újra, karmoljon meg újra és öntsem ki miatta újra és újra a tejet.
Most jöttem rá arra, hogy az élet megy tovább. A szavakat és a tetteket nem lehet visszavonni, és az idő túl gyorsan pereg ahhoz, hogy bármit vagy bárkit is megbántsunk. Szóval most esett le, hogy igenis mulandóak vagyunk. Ami volt, az volt - és soha nem lesz még egyszer.
Ameddig nem adod fel, addig legyőzhetetlen vagy.
